Jacques Lusseyran

És lőn újra világosság

 

 

Jacques Lusseyran

 

És lőn újra világosság

 

 

 

 

Szépnap könyvek

 

 

 

 

A mű eredeti címe:

Et la lumière fut

© Jacques Lusseyran jogutódja

 

 

Fordította: Hevesi Mihály

 

Szerkesztő: Pozsik László, Éberling Brigitta

 

www.szepnapkonyvek.hu

 

 

 

Műszaki szerkesztő: Varga Zoltán, Péter???

 

© Szépnap könyvek, Szeged 2005-2006

 

 

                                                            Első rész

                                    A gyermekkor tiszta vize

                                                                     

                                                                1.

                                                Gyermekkorom meséje

 

           Emlékezetemben életem története úgy kezdődik, mint egy közönséges mese: egyszerűen, ám mégis csodát ígérően. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog kisgyermek, aki a két világháború között élt Párizsban. Ez a kisgyermek én voltam, és amikor most, életem közepén visszatekintek rá, elcsodálkozom. Boldog gyermekkorról manapság ritkán beszélnek! Mondhatni divatjamúlt, és az ember már-már nem is hiszi, hogy létezik. De miért tenném zavarossá gyermekkorom tiszta vizét? Ez butaság volna.

1924. szeptember 19-én, déli tizenkettőkor születtem Párizs festői központjában, a Montmartre-on, a Place Blanche és a Moulin Rouge között. Egy tizenkilencedik században épült szerény ház udvarra néző szobájában láttam meg a napvilágot.

            A szüleim tökéletesek voltak számomra. Apám, aki fizika–kémia szakon végzett, és vegyészmérnökként dolgozott, éppolyan intelligens volt, mint amilyen jóságos. Anyám egykor fizikát és biológiát tanult, s maga volt az önfeláldozás és a megértés. Velem mindketten nagyvonalúak és figyelmesek voltak. De miért is beszélek erről? Az akkori kisgyermek mindennek még nem volt tudatában. Még nem minősítette szüleit. Még csak nem is gondolkodott el rajtuk. Nem volt szüksége erre. A szülei szerették, és ő is szerette őket. Ez az ég ajándéka volt.

            Szüleim védelmet, bizalmat és melegséget jelentettek. Amikor visszagondolok gyermekkoromra, még érzem ezt a melegséget magamon, újra átélem azt a csodálatos érzést, amikor az ember még nincs önmagára utalva, hanem egész valójával, lelkével és testével, másokra támaszkodhat, azokra, akik elfogadják őt.

            Szüleim tenyerükön hordoztak, és nyilván ez az oka annak, hogy gyermekkoromban soha nem érintettem a földet. Mehettem, jöhettem; a dolgoknak nem volt súlyuk, és nem ejtettek csapdába. Veszélyes és félelmetes dolgok között futhattam, úgy, ahogyan a fény szabadon a tükörbe hatol. Ezt nevezem gyermekkorom boldogságának, ezt a mágikus vértet, melyet ha egyszer valakire ráadnak, egész életében védett lesz. Családom ahhoz az osztályhoz tartozott, melyet akkoriban petite bourgeoisie-nak, vagyis kispolgárságnak neveztek. Kis lakásokban laktunk, melyek nekem nagynak tűntek. Az egyikre még emlékszem: a Szajna bal partján volt, közel a nagy Champ de Mars parkhoz, az Eiffel-torony terpeszkedő mancsai és a katonaiskola között; az utóbbi nem bírt jelentőséggel, és csak egy név volt számomra, alakját már fel sem tudom idézni.

Szüleim voltak számomra a mennyország. Ezt nem mondtam ki magamban ilyen világosan, és ők sem mondták nekem; de nyilvánvaló volt. Tudtam (méghozzá elég korán, ebben biztos vagyok), hogy bennük egy másik lény érint meg és szól hozzám. Ezt nem neveztem Istennek – Istenről szüleim csak később beszéltek. Egyáltalán nem adtam neki semmilyen nevet. Jelen volt, és ez többet jelentett bármilyen elnevezésnél.

            Igen, szüleim mögött létezett valaki, s a papám és a mamám csak a megbízottai voltak, hogy ajándékát átadják nekem. Ez volt hitem kezdete, és véleményem szerint magyarázat arra, hogy metafizikai kétségeim sohasem támadtak.

            Ebből a hitből pattant elő merészségem is. Állandóan futottam; egész gyermekkorom egy nagy futás volt. Nem azért szaladtam, hogy valamit elérjek (ez inkább a felnőttekre jellemző, és nem a gyerekekre), hanem hogy minden látható és még láthatatlan dolognak elébe siessek. Ettől a futástól bizalmam csak nőtt. Mintha egy szobám falán lévő képet néznék, olyan világosan látom magamat negyedik születésnapomon. A járdán futok egy fényből összeálló háromszög felé, mely három utca – a Rue Edmond Valentin, a Rue Sédillot és a Rue Dupont-des Loges (itt laktunk) metszőpontján keletkezett, és ahonnan a fény egy térre, a Square Rappre akárha tengerpartra áradt volna szét. Valami hajtott e fénytó felé, mely magába szívott, és míg végtagjaimmal feléje eveztem, azt mondtam magamban: „Négyéves vagyok, és Jacques-nak hívnak.”

            Nevezhetjük ezt, ha akarjuk, a személyiség megszületésének. Semmi pánikszerűt nem éreztem. Csak a mindent átható öröm talált el, egy villám, mely valóban a derült égből csapott belém.

            Bizonyára megvoltak a magam gondjai és bajai, mint minden gyereknek. De meg kell vallanom, ezekre már nem emlékszem. Elszálltak emlékezetemből, ahogy a fizikai fájdalmat is elfelejtjük: mihelyt a fájdalom elhagyja testünket, elhagyja szellemünket is.

            Az erőszakot, a gúnyt, a gyanakvást, a bizonytalanságot később persze megismertem. De életem első éveiben ezekkel soha nem találkoztam. És ezt nevezem gyermekkorom tiszta vizének.

 

 

      2.

                    Világosság

 

Hét éven keresztül ugráltam és futottam a Champ de Mars sétányain. Végiggaloppoztam Párizs utcáin, a szorosan egymáshoz épült házak és az illatok között. Mert Franciaországban minden háznak megvan a maga jellegzetes illata. A felnőttek ezt már alig veszik észre, de a gyerekek teljes egészében érzékelik, és akár illatáról is felismernek egy-egy házat. A tejboltot, a cukrászdát, a pékséget, a suszterműhelyt és a patikát, vagy annak a kereskedőnek a boltját, akinek franciául olyan szép neve van, le marchand de couleurs, vagyis a festékárusét. Ezeket az illatokat mindig újra és újra felismertem, amikor kis vadászkutya módjára beleszimatoltam a levegőbe.

            Meg voltam róla győződve, hogy nem léteznek ellenséges dolgok, hogy például az ágak, amelyekre felkapaszkodtam, megtartanak; hogy az ösvények, még a legkacskaringósabbak is, valahová elvezetnek, ahol nem kell félnem, és hogy minden út visszavisz családomhoz. Azt lehetne mondani, hogy életemen, a legfontosabbon kívül, semmi más nem volt a birtokomban.

            És mégis: ott volt a fény. A fény lenyűgöző hatással volt rám. Mindenhol láttam, és órákig figyeltem. Háromszobás lakásunk egyetlen részlete sem maradt meg emlékezetemben, csak az erkély, mert innen láttam a fényt. Türelmesen támaszkodtam a korlátra – én, aki mindig olyan hirtelen voltam –, és figyeltem, hogyan szemerkél a fény az utca tölcsérében a házak falán tőlem jobbra és balra. Ez nem hasonlított az eső szemerkéléséhez, hanem könnyebbnek, végtelennek hatott, forrása mindenhol jelen volt. Szerettem látni, hogy a fény nem egy bizonyos pontból árad, hanem inkább levegőszerű elemként áthat mindent. Sosem kérdezzük, honnan jön a levegő: van, és mi élünk. Így vagyunk a fénnyel is.

            Számomra a Nap fenn a déli égen, a térnek ezen a pontján érdektelen volt, a fényt máshol kerestem: sugarainak csillogásában, a visszhangban, melyről – ragaszkodva elképzelésünkhöz – azt gondoljuk, hogy csak hang keltheti, de amelyet fény ugyanúgy gerjeszthet. A fény új fényt szült, ablakról ablakra szállt, egyik faldarabról a felhőkbe, vagy belém hatolt, énemmé vált. Habzsoltam a napot.

            Ez a varázslat az éjszaka beálltával sem hagyott alább. Miután esténként visszatértem sétámból, megettem vacsorámat, és ágyba bújtam, a sötétben újból felfedeztem a fényt. Számomra az árnyék is fény volt, csak éppen új formában, új ritmusban; olyan fény, mely lassabban szemerkélt. Egyszóval a világon semmi, még az sem, amit becsukott szemmel magamban érzékeltem, nem menekült e végtelen varázslat elől.

            Akkor is, amikor a Champ de Marson futottam, a fényt kerestem. Egyetlen ugrással bele akartam vetni magam; ott, ahol a sétány véget ért, meg akartam fogni, mint egy víztükör fölött röpködő lepkét, hogy leüljek vele a fűbe vagy a homokba. Semmilyen jelenség, még a hangok sem, melyeknek nagy figyelmet szenteltem, nem tűntek annyira értékesnek, mint a fény.

            Négy- vagy ötévesen fedeztem fel, hogy a fény kézbe vehető. Ehhez csak színes ceruzákra vagy fakockákra volt szükségem, és játszanom kellett velük. Órákat töltöttem azzal, hogy mindenféle színeket fessek – forma nélküli színeket, melyekbe belemerültem, mint egy forrásba. Szememet még ma is teljesen kitöltik. 

            Azt mondták később, hogy szemem már ekkoriban is gyenge volt. Rövidlátó voltam, ha jól tudom; talán vannak, akik ezzel magyaráznák megszállottságomat. De kisgyerekként nem tudtam, hogy látásom rossz. Nem érdekelt különösebben, boldog voltam, hogy barátságot kötöttem a fénnyel, a világ lényegével.

            A színeket, a formákat és magukat a tárgyakat – a legnehezebbeket is – ugyanaz a rezgés alkotta. És amikor most az engem körülvevő tárgyakat figyelem, mindig újra felfedezem ezt. Ha azt kérdezték, melyik a kedvenc színem, mindig ugyanazt feleltem: „A zöld.” Csak később tudtam meg, hogy ez a remény színe.

 

Meg vagyok győződve arról, hogy a gyerekek többet tudnak, mint amit képesek elmondani; ez a nagy különbség köztük és a felnőttek között. Mi legjobb esetben is csak századrészét tudjuk annak, amit elmondunk. Ez egyszerűen azért van így, mert a gyerekek mindent egész lényükkel fognak fel, mi pedig csak a fejünkkel. Ha egy gyereket megkörnyékez a betegség vagy a szenvedés, azonnal észreveszi, abbahagyja a játékot, és menedéket keres anyjánál. Én is éreztem, amikor hétéves voltam, hogy sorscsapás vár rám.

     A 1932 húsvéti szünetében történt Juvardeilben, abban az anjoui falucskában, ahol anyai nagyszüleim laktak. Épp vissza akartunk térni Párizsba: az ajtó előtt már várakozott a lovas kocsi, hogy bevigyen az állomásra. Akkoriban a hétkilométeres távolságot Juvardeiltől az etriché-chateauneuf-i állomásig lovas kocsival kellett megtennünk. Csak három vagy négy évvel később találkoztam ott autóval, a fűszerkereskedő kis tehergépkocsijával. A lovas kocsi tehát ott várakozott, és vidáman csilingelt, de én egyedül maradtam a kertben a pajtának támaszkodva, és sírtam. Nem az indít meg, ahogyan utána beszéltek erről, hanem a könnyek, melyeket még ma is érzek, ha rájuk gondolok. Azért sírtam, mert tudtam: ez az utolsó alkalom, hogy látom a kertet.

            Megtudtam a rossz hírt, képtelen vagyok megmondani, hogyan; de semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy a napfényt az úton, a két bukszust, a szőlőleveleket, a paradicsom- és uborkaágyásokat, a babot, ezeket a szemet gyönyörködtető dolgokat most látom utoljára. Tudtam. Több volt ez holmi gyermeki fájdalomnál. Anyámnak, aki végül rám talált, és bánatomat tudakolta, csak annyit mondtam: „Nem látom többé a kertet!” Három héttel később ez be is következett.

            Május 3-án reggel szokás szerint a rue de clerre-i iskolába mentem, azon a környéken, ahol a szüleim laktak. Tíz óra felé, mint minden osztálytársam, én is felpattantam, hogy velük együtt kirohanjak az udvarra. A tolakodásban az ajtónál egy fiú, aki az osztályterem másik végéből futott előre, türelmetlenebb és talán idősebb  volt nálam, hátulról véletlenül meglökött. Nem láttam, hogy jön, és a váratlan lökéstől elveszítettem az egyensúlyomat. Nem találtam kapaszkodót, elcsúsztam – és belevágtam a fejem a tanári asztal egyik hegyes sarkába.

            Mivel rövidlátó voltam, ahogy ezt korábban megállapították, egy törhetetlen üvegből készült szemüveget viseltem. A lencsék valóban nem törtek szét, de az ütés olyan erős volt, hogy a szemüveg egyik szára mélyen behatolt a jobb szemembe, és kiszúrta.

            Természetesen eszméletemet vesztettem, de csak rövid időre. Már az iskolaudvaron, ahová kivittek, magamhoz tértem, és az eszembe jutó első gondolat – erre egészen világosan emlékszem – az volt: „A szemem! Hová lett a szemem?”